A reggeli megrázkódtatások után negyed tízkor – eredetileg kilenckor – elindultunk a közeli sportpályára Varga tanár úr vezetésével. Először futottunk, bemelegítettünk és három csoportot alkotva sorversenyeztünk, kötelet húztunk, kisfilmet forgattunk és rögbiztünk.

A fázósak hazaindultak Rausch tanár úrral és fél egyre értünk vissza a fogadóba. Kettőkor ebédelni mentünk, ami sokkal jobb volt, mint a reggeli, bár a levest nem tudtuk beazonosítani és személyem szerint nem is kellett volna bele annyi zöldség (sárgarépa, fehérrépa, zöldbab, karfiol), ennek ellenére maga a leves nem volt rossz. Főételnek milánóit kaptunk, amit a társaság nagyja az utolsó szál tésztáig elfogyasztott.

Kettőkor utolsó túránkra indultunk el - szakadó esőben. Ez nehezítette utunkat, mert nem volt elég, hogy felfelé kellett menni - ma már csak 70°-os szögben -, de még csúszott is, a mérhetetlen mennyiségű sárról nem is beszélve. Egyszer-kétszer azért lepergett előttünk az életünk, mikor felfelé vagy később lefelé megcsúszott a lábunk. Végül persze sikeresen felértünk Salgó várába, és csodálatos panoráma tárult elénk. Innen tovább indultunk a Boszorkánykőre. A látvány itt is szép volt, a sziklás terep azonban nem tetszett annyira.

Hat óra után értünk ismét vissza a szállásra, pihentünk és hétkor vacsorázni mentünk (rakott krumpli kovászos uborkával).